Őz (Capreolus capreolus)

Ország: Állatok

Törzs: Gerinchúrosok

Altörzs: Gerincesek

Osztály: Emlősök

Rend: Párosujjú patások

Alrend: Kérődzők

Alrendág: Pecora

Család: Szarvasfélék

Alcsalád: Őzformák

Nem: Capreolus

Faj: C. capreolus

Az õzek Európa és Kelet-Ázsia legkülönbözõbb tájain is elõfordulnak. Testfelépítésükbõl arra lehet következtetni, hogy ez a kis szarvasféle eredetileg a sztyepek peremterületein és Kelet-Európa, valamint Ázsia erdõs sztyepjein élt. A lombos erdõk szegélyei kínálják a legjobb lehetõséget az õzek fajuknak megfelelõ fejlõdéséhez: ez a terület takarást, védelmet nyújt, az õz ugyanis nem tud kitartóan futni; táplálékot kínál, mert az õznek nagyon változatos élelemre van szüksége, de gyorsan az erdõszél hûvös mélyére tud húzódni, ha odakint már nagyon meleg van, illetve a sûrû bokrok kínálnak menedéket, amikor a mezõkön hóvihar tombol. Az õz egyáltalán nem erdei állat, ha ügyesen bujkál is a bokrok között, és ezek takarását legalábbis idõnként felkeresi. A sûrû, zárt erdõben az õz ritka vagy teljesen hiányzik. Csak ahol nagyon üldözik, vadásszák, húzódott helyenként az erdõ mélyére. A nyílt területeken sokkal jobban érzi magát. Helyenként ún. mezei õzek alakultak ki, amelyek az év nagy részében vagy akár minden évszakban a nyílt mezõkön tanyáznak. Télen falkákba (rudlikba) verõdnek; a suták májusban a réteken vagy a vetésekben hozzák világra a gidákat, ha menekülniük kell, messzire futnak, de nem igyekeznek a legközelebbi erdõbe.
Az eurázsiai hegyekben egészen a fahatárig nyomulnak, ahol élõhelyük már a zergéével találkozik. Megtelepednek a folyók ligeterdeiben és mocsaraiban, a deltavidéken és a
tengerpartok homokdûnéi között. Testi tulajdonságaik, mint az agancsképzõdés, testtömegük, valamint az állományok egyedsûrûsége, amelyet a legkülönbözõbb élõhelyeken intenzív gondozás, emberi segítség nélkül is képesek növelni, mind-mind nagy alkalmazkodóképességüket bizonyítják. Közép-Európában az õzet nyugodtan sorolhatjuk az embert követõ fajok közé, hiszen a legkülönbözõbb kultúrtájakon, még a nagy, városi parkokban is sikerrel megtelepedett. Németországban jelenleg több õz él, mint korábban bármikor, miután a fajt a századfordulón csaknem kiirtották.

Az őz elterjedési területének egészét tekintve mintegy 1000 növényfajt fogyaszt. Az északi és alpesi területeken a gombák és zuzmók fogyasztását is leírták. A téli, táplálékhiányos időszakban fenyőfélék tűleveleit is eheti. Az őz táplálkozására a nagyfokú válogatás a jellemző, a nagy energiatartalmú, magas víztartalmú és könnyen emészthető táplálékokat kedveli. Kis bendője és az emésztő csatornán való gyors áthaladás miatt gyakran, de kis mennyiségeket kell ennie. A táplálék összetétele az évszakok és az egyedi szokások szerint is változhat, de a pillanatnyi elérhetőség erősebben befolyásolhatja az összetételt. Télen a rendelkezésre álló táplálék fogyásával a fogyasztott növények változatossága csökken, ami miatt az anyagcsere sebessége és a táplálékfelvétel is csökken. Tavasszal az anyagcsere ráta, az energiaigény és az emésztési folyamatok is növekszenek. Ősszel a koncentrált táplálékok (termések, magvak és gyümölcsök) fogyasztása emelkedik, összefüggésben a téli zsírtartalékok felhalmozásával. Az őz testének felülete az állat tömegéhez viszonyítva nagy, és nagyon sok meleget sugároz ki. Ezért méreteihez képest több táplálékot kíván, mint pl. a jóval termetesebb gímszarvas.

A bakok első életévük végére válnak ivaréretté. Ennek ellenére kicsi a valószínűsége, hogy többségük 3 éves kora előtt részt venne a szaporodásban. Ennek oka, hogy az őzbakok territoriálisak és kevés bak képes 3 éves kora előtt territóriumot foglalni. A territórium birtoklása és annak minősége meghatározza, hogy egy-egy bak a párzási időszakban hány sutával párosodhat. Az őzbakok március és október-november között aktívak ivarilag, de az üzekedési időszak július-augusztusra korlátozódik. A suták többsége 14 hónapos kora körül válik ivaréretté, de számos adat bizonyítja, hogy kedvező táplálkozási körülmények között már életük első telére ivaréretté válhatnak. Az őz az egyetlen szarvasféle, amelynek embrionális fejlődése nem folyamatos. A késleltetett beágyazódás miatt az vemhesség ideje 264 – 318 nap között változhat. A gidák április és július között születnek meg, nagy többségük május-júniusban. A kifejlett őzsuta jellemzően 2 gidát ellik, de előfordulhat 3, sőt nagyon ritkán 4 gida is.Az európai őz testhossza 95-140 centiméter, farka nagyon rövid, mindössze néhány centiméter, tömege Közép-Európában 15-30 kilogramm. A bakokat kis agancsuk alapján egyértelműen fel lehet ismerni. Meredeken emelkedik ki a homlokból, és az igazi szarvasokénál kevésbé irányul hátra, inkább felfelé. Eltekintve az Európába betelepített muntyákszarvastól és a Kínából idekerült víziőztől, nagyon finom alkatú, kecses testével, vékony, hosszú lábával és hosszú, karcsú nyakával az őz a szarvasfélék legkisebb európai képviselője. Fara felé enyhén nehezedő teste lehetővé teszi, hogy könnyedén bujkáljon a bozótban és az aljnövényzetben.

Az őz tömege és testméretei, valamint agancsképződése szoros összefüggésben állnak a helyi adottságokkal és a gondozással. Az átlagértékek tehát nem jellemzik egészen jól a tényleges viszonyokat. Amikor az őz megkapja téli bundáját, színezete szembetűnően megváltozik, a vörhenyesbarna nyári bundát szürkésbarnára cseréli fel. Ilyenkor a combok hátulsó felén lévő „tükör” csaknem egészen fehérnek tűnik, míg nyáron sárgásfehér alapszínű. Az állat rövid farkát a tükör szőrzete szinte teljesen eltakarja. Alkalmilag feketés példányok is előfordulnak, fehérek (albínók) nagyon ritkán. A gidák gyerekruhája fehér és fekete foltokkal mintázott, bundájuk később világosvörös-barnás színűre változik. A sutának a bakkal ellentétben nincs agancsa.

Az őz nyáron jellemzően magányosan, vagy kis családi csoportokban él, például suta a gidáival. ősztől tavaszig azonban kisebb nagyobb csapatokat formálnak. A nagyobb csapatok összetétele folyamatosan változik. Erdei területeken 4-8 egyedből, nyílt mezőgazdasági területeken 40-90 tagból álló csoportok is kialakulhatnak A csoportképzés mértéke az élőhely jellegétől (fedettség és táplálékforrások) és az állomány sűrűségtől is függ. A tél folyamán a nyílt területeken a táplálékban gazdagabb részeken koncentrálódnak. A vadászati és vadbiológiai irodalom megkülönböztet „erdei” és „mezei” őzet, melyeket ökotípusnak is szoktak tekinteni. A kettő közötti különbségnek azonban genetikai okát nem lehet kimutatni. Valószínű, hogy a környezethez való rugalmas alkalmazkodás (viselkedés), illetve a jobb táplálékellátottság (nagyobb testméretek és szaporodás) az oka. Az őz szabad területen mintegy 10 évig is elélhet. Állat- és vadaskerti adatok alapján 15-17 év lehet a legnagyobb élettartam.

A magyarországi természetvédelem az őzzel semmilyen szempontból sem foglalkozik. Magyarországon természetvédelmi oltalom alatt nem áll. Védelmét a vadászati szabályozás biztosítja a vadászidényeken és az engedélyezett vadászati módszereken keresztül. A Berni Egyezmény III. Függeléke szerint védett faj.