Az Ócsai Tájvédelmi Körzetet 1975. Szeptember 9.-én hozták létre, az Országos Természetvédelmi Hivatal elnökének 3/1975.OTVH számú határozatával. A tájvédelmi körzet a Duna völgye és a homokterületek közé ékelődő, mély fekvésű láprétek és láperdők növény- és állattani ritkaságainak megőrzésére alakult.
Az Ócsai Tájvédelmi Körzet a Duna-Tisza köze hajdani kiterjedt lápterület egyik utolsó ékes maradványfoltja. Botanikai és állattani ritkaságait, értékeit a XIX. századi lecsapolások eredménytelensége miatt fennmaradt állandó vízjárásnak köszönheti. Területének egészére jellemző a mozaikosság, vagyis a nyílt vizek, nádasok, rétek, erdők, sztyepprétek váltakozása, és az ennek megfelelően váltakozó emberi tevékenységek nyomai.
Az Ócsa környéki lápmedencéket az Ős-Duna hozta létre sok ezer évvel ezelőtt. Az egykori Duna-meder kavicstakarója képezi az altalajt, melyen a vízi szervezetek és élőlények maradványaiból vizet alig áteresztő málladék jött létre, szigetelve a mélyedéseket.A Gödöllői-dombvidék és a Duna-Tisza közi hátság talajvize a föld alatt 10–15 m mélyen, délnyugati irányba lassan a Duna-meder felé szivárog és ahol a hátság dombjai véget érnek és találkoznak a Duna sík árterével, Ócsa alatt ez a talajvíz a felszín közelébe, néhol egyenesen a felszínre jut. Így a szigetelt mélyedésekben, a vízborítottság szinte mindig állandó. Ilyen helyeken alakultak ki a lápok, vagy ha a vizesedés egész régiót érintett, a lápvidékek. A lápokon az elhalt növényekből származó szerves anyag egész évben oxigéntől elzárva víz alatt van, nem bomlik el, hanem egy sötét színű, nedvszívó, rostos szerkezetű anyaggá, tőzeggé alakul.
A tőzegen speciális igényű növények − "lápi ritkaságok" − telepedtek meg. A láp nehezen átmelegedő, vizes, hideg talaján ezek túlélték a jégkort követő felmelegedést, vagyis a lápi növényfajok egy része hazánkban jégkori maradványnövény. A jégkorszakot követő idők képe, a változatos növényzethez és mikroklímához kötődő állatvilág is megmaradt, mely fajban és egyedszámban is igen gazdag.
Nyílt vízfelületet a mélyebben fekvő területeken, a régmúlt morotvák, vízfolyások árkaiban, és a jóval újabb keletű csatornákban találhatunk. Partjaikat széles sávban övezik a hínáros, nádas tocsogók, amelyekben még mindig megtalálható a ma már ritka lápi csalán. Távolabb magassásos, turjános területek, majd pedig a jellegzetes lápréti társulások, az ún. csátés láprétek következnek. A környéken lakók évszázadokon át kitermelték a láp értékes fűtőanyagát, a tőzeget, mégis területük csak a környékbeli mezőgazdasági földek terjedésével és modern vízrendezésével fogyatkozott meg vészesen, ezért többségük ma már szigorúan védett (például a Bika-rét turjánosa). Az ősi vízfolyások menti, kevésbé zárt erdők nádasainak jellegzetes jégkorszaki maradványnövénye a lápi csalán és a lápi békabuzogány. A szárazabb helyeken megjelenik a kékperjés láprét, amelynek megmaradását éppen a tájjal harmóniában élő ember folyamatos beavatkozása, tájhasználata biztosítja, hiszen területeit gyorsan elfoglalná a rekettyefűz, ha a rétgazdálkodás, a rendszeres kaszálás ezt meg nem akadályozná. Ezeken az üde réteken még mindig több orchideafaj él, és itt vár boldogabb időkre a terület értékes jégkori maradványfaja a csengettyűvirág.
A ritka és értékes magyar kőrissel elegyes égerláp társulásokban az időszakos vízborítás miatt az égerek támasztógyökér-rendszert növesztettek (lábas éger). A magasabb térszínen megjelenik az ökológiai fejlődési sor végső eleme, a tölgy-szil-kőris ligeterdő, melyek gyepszintje jellegzetesen hegyvidéki fajoknak is otthont ad (árnyékvirág, kapotnyak, sárga árvacsalán).
Igen gazdag a terület állatvilága is. Az égerlápos erdők talajában szakemberek rendkívül gazdag ízeltlábú faunát találtak. Nyíltabb vizű részeken a vidrafű tenyészik. A terület viszonylagos zavartalansága elsősorban a madárvilágnak kedvez, de például a talajban élő ízeltlábúak egy négyzetméterre eső példányszáma az országban itt a legmagasabb. Az ócsai Öregturjánon még mindig él a ritka kis gyékénybagoly lepke, valamint a jégkor utáni időkből itt felejtődött, és Magyarországon csak itt élő ezüstsávos szénalepke. A területen megszokott látvány a mocsári teknős, de él még itt a lápvilág igen ritka halfaja a lápi póc, és a szintén reliktum elevenszülő gyík. Értékes madárfaunájának legbecsesebb tagjai a hamvas rétihéja, a nagy póling, a haris, a szalakóta, a réti tücsökmadár, a kék vércse, a kabasólyom, és a bölömbika.
http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93csai_T%C3%A1jv%C3%A9delmi_K%C3%B6rzet