A bányászati hulladékok szerte a világon nagy kockázatot jelentenek a környezetre, atalajra és a vízre. A XIX. század második felének eröltetett iramú és veszteséges bányászata hazánkban is azt eredményezte, hogy a bányászkodás befejeztével vagy abbahagyásával a hulladékok, a meddőkőzetek, a különféle feldolgozási hulladékok és meddőanyagok eltakarítása, megnyugtató elhelyezése, a terület talajának és vizeinek remediálása nem történt meg.
A kép Gyöngyösoroszi környéki erdőben készült, ahol a néhai bányászkodás, a próbafeltárások, majd a kitermelés nyomán kisebb-nagyobb meddőanyag-kupacok százai találhatóak.
Az ásványgyűjtők örülnek ezeknek a kupacoknak, jól szét is túrják őket, de a talaj számára veszélyes kupacok ezek. A környéken jellemző szulfidos kőzet a hegy belsejében nem okoz gondot senkinek, de a szabad levegőre és az esőre kikerülve a szulfidoxidáló baktériumok a tiobacillusok felhasználják a szulfidos ásványokat energiatermelésre. Eloxidálják a fémszulfidokat (FeS, ZnS, stb.), elhasználják a bennük tárolt energiát és az oxidált termék a kénsav (H2SO4) lesz. A kénsav savanyítja a talajt, a felszíni vizeket. A savanyú talajból kimosódnak az ionok, a növényi tápanyagok, de feltáródnak a kőzetek is, melyek, ha meddőkőzetnek voltak is nyilvánítva, az átlagos talajnál sokkal több toxikus fémet, cinket, ólmot kadmiumot tartlamaznak ezen a vidéken. A savas környezetben ionos formát öltő toxikus fémek kockázatosak a növényekre és a táplálékláncra, valamint a felszíni vizekre.