Repce (Brassica napus)

Kép forrása
http://xn--termfld-e1a13f.com/novenytermesztes/repce.html
Leírás szerzője
Tolner Mária

A repce (Brassica napus) a keresztesvirágúak (Brassicaceae) családjának Brassica nemzetségébe tartozó, értékes ipari növény; a magjából olajat ütnek.

A mediterrán vidékről származik, az Indus völgyében már időszámításunk előtt 3000-ben termesztették. Már az ókorban eljutott Kínába és Japánba; mára a mérsékelt éghajlati övben az egész világon termesztik

A repceolajat főleg két fajtájából: a réparepcéből és a káposztarepcéből állítják elő. Nálunk inkább a káposztarepce terjedt el. Ennek őszi és tavaszi változata is van, de hazánkban a tavasziak termése bizonytalan. A réparepce gyengébb, homokos talajokon is termeszthető, a káposztarepcénél fagytűrőbb, rövid tenyészidejű, magva apróbb és termése kevesebb. Úgyszintén van őszi és tavaszi változata is.

Szára kerek keresztmetszetű, egyenesen feláll, majd bokrosan elágazik. A növény 75–125 cm magas lehet.

Levélei kékeszöldek. Az alsó levelek nyelesek, borzasan szőrösek, a felsők kopaszak, szárölelők.

Virágai fürtökben nőnek; az egyes virágok 15–30 mm-esek. A csészénél kétszer hosszabb sziromlevelei jellegzetes élénksárgák. Virágzata felső részén nyíló virágbimbói a már kinyílt virágok fölé emelkednek. Az egyes fajták áprilistól szeptemberig nyílnak.

Termése, a becő 5–10 cm hosszú, keskeny. Egy-egy becőben 15–40 magot találhatunk. Jó talajerőt és kellő növényvédelmet igényel. Az őszi repcét augusztus végén vetik, június-júliusban aratják. Hazánkban hektáranként mintegy 1,8 tonna magot terem.

Az 1,5-2,8 mm-es magvak gömbölydedek, simák vagy barázdáltak. Többnyire vörösek, barnák vagy feketék, de egyes típusoké sárga is lehet. A sötét színű magvak éretlenül vörösek. Olajtartalmuk 35-48 sza. %, fehérjetartalmuk 23-25 sza. %, héjtartalmuk 14-19 sza. %. Biológiailag hátrányos glükozinolátokat is tartalmaznak.

Tápanyagokkal jól ellátott talajt igényel.

Felhasználása:

A repceolaj

Olajának felhasználásáról már az időszámítás előtti utolsó századokból vannak feljegyzések. Európában a XIII. századtól állítottak elő repceolajat. A világ repceolajtermelése kb. évi 11 millió tonna, a növényi zsiradékok közül a harmadik legtöbb. A biodízel divatja miatt az ennek a divatnak hódoló országokban a kereslet erős felfutása várható. Nálunk a napraforgó után a legjelentősebb olajnövény; évi 80-120 ezer tonna magot termesztünk.

A régen általánosan kedvelt fajták magolaja hosszú láncú zsírsavakat, erukasavat (R 22:1), és eikozénsavat (R 20:1) is tartalmaz. E zsírsavak, elsősorban az erukasav lerakódnak az emberi (és állati) szervezetben, ahol nehezen bomlanak le. Megjelennek a szívizomban is, és az állatkísérletek szerint károsíthatják azt. E hátrányok kiküszöbölése érdekében Kanadában 1965-ben olyan repcefajtákat nemesítettek ki, amelyek olajában nincs se erukasav, se eikozénsav. Ezeket az új fajtákat "nullás repcének" nevezik. Mindkét típusú olaj linol- és linolénsavat tartalmaz. Tokoferol-tartalmuk 600–800 mg/kg. Klorofilltartalmuk zöldesbarnára színezi őket.

A repcepogácsa

Nagyon tápláló olajgyári hulladék, amelynek hátránya, hogy az állat emésztőszerveiben mustárolajat fejleszt, tehát egy-egy nagy állatnak legfeljebb napi 1–2 kg adható. Rendesen csak marhával és juhval etetik, mivel a sertés húsa és zsírja is rossz ízű lesz tőle.

A repceméz

Folyékonyan világos színű, de napok alatt hófehér, apró szemcsékké kristályosodik. Krémméz előállítására kiválóan alkalmas, általában a sütőiparban használják fel. A gyakrabban termelt mézek közül ez az egyetlen enyhén lúgos kémhatású fajta, ezért a gyomorsavtúltengés jó ellenszerének számít.

Szerző által felhasznált források

http://hu.wikipedia.org/wiki/Repce