A szennyezett talajban élő növényeket mérgezhetik, növekedésüket gátolhatják a szennyezőanyagok, és a növények felvehetik a szennyezőanyagokat és beépítik szöveteikbe.
A toxikus fémek ionjait a növények hasonló mechanizmussal veszik fel, mint a többi tápelemet. Ugyanakkor védekezőmechanizmusok is kifejlesztenek a növények a fémek anyagcseréből történő kiiktatására.
A mechanizmusok egyike, hogy minél előbb kiüríteni a szervezetből. Ezt főként az állatok szokták alkalmazni, a növények a semleges raktárakba zárást és izolálást preferálják.
Ezek az izolált, a növény számára hozzá nem férhető lerakatok lehetnek a gyökér külső bőrszövete vagy membránja környékén, valahol bent a gyökérben, de vannak növények, amelyek felszállítják szárukba vagy leveleikbe és ott alakítják ki a lerakatot, például egy nagy fehérjéhez kötve téve a toxikus fémeket oldhatatlanná és biológiailag hozzáférhetetlenné.
Ez megoldja a növény saját életét és működését, mentesíti a növényi anyagcserét a toxikus, káros hatású fémtől. De megnövekedett kockázatot jelent a táplálékláncban a növény felett állók, többek között az ember számára.
A növények 1−2-szeresre gyakran megnövelik a talajban mért fémkoncentrációt, de nem ritka a 5−10-szeres, mi több a több százszoros sem ritka. Gyöngyösorosziban, az ólom- és cinkbánya által szennyezett területen például a meddőhányón növő pöfeteggomba 1% körüli cinket akkumulált.
A hiperakkumuláló növényeket fitoextrakcióra is próbálják hasznosítani, de mérsékelt sikerrel, mert a növény energiáit a rengeteg fém felvételére és beépítésére használja, így nem marad ereje megnőni, biomasszát produkálni. Úgyhogy a talajból kivont fémmennyiség abszolút értéke nem lesz elég nagy egy gazdaságilag is hatékony technológia kifejlesztéséhez.