Az antimon elemi állapotban is előfordul a természetben, de általában ásványokban. Becslések szerint a földkéregben 0,2-0,5 ppm van jelen. Ásványai közül ismertebbek az antimonit (Sb2S3), diszkrazit (Ag2Sb), tetraedrit (Cu2SbS3), valamint a szenarmontit, valentinit és antimonokker (ezek antimon-oxidok).
Az éves termelés mintegy 50.000 tonna, főként Kínában, Oroszországban, Bolíviában és Dél-Afrikában. A világ tartalékai meghaladhatják az 5 millió tonnát.
Élettani hatásai:
Az antimon és a vegyületeinek a nagy része mérgező. Az antimonmérgezés tünetei nagyon hasonlóak az arzénmérgezéséhez. Kis adagban fejfájást, szédülést és depressziót okoz. Nagy adagban gyakori és heves hányáshoz vezet, amely pár napon belül halállal végződhet.
Az antimon-triklorid belélegezve vagy a gyomorba kerülve mérgező hatású. A mérgezés tünetei: fémes szájíz, hányinger, hányás, hasmenés, szívgyengeség. Ingerli a torok, az orr és a garat nyálkahártyáit, légzési nehézségeket és fuldoklást okozhat.
Az antimon nem mérgező hatású, amennyiben mennyisége egy bizonyos szint alatt van: a tolerálható napi bevitel 6 µg test-súly kg-onként. Egy bizonyos mennyiség felett az antimon káros hatással lehet az egészségre. Akut intoxikáció (nagy dózisok miatti rövid távú mérgezés) 1 gramm antimon bevitelét követően következhet be; ezt bélrendszerrel kapcsolatos tünetcsoport jellemzi.
A krónikus intoxikáció (hosszú távú mérgezés ismételt bevitelek miatt) hematológiai rendellenességekhez vezet. Az antimon bélrendszeren és a veséken keresztül történő eltávolítása a szervezetből lassú folyamat.
Annak igazolására, hogy anyag kedvező, vagy káros hatása az adagolt mennyiségtől függ, megemlítendő hogy antimonvegyületeket régóta alkalmaznak a gyógyászatban is, pl. két antimontartalmú gyógyszert is használnak a sejten belüli élősködők előidézte fertőzés kezelésére.